A Fallout sorozat morális tanulságai

Esetleges spoilerekre felkészülni!

 

 

A Fallout sorozat első évada meghatározó nyomot hagyott bennem, különösen érdekes megvizsgálni mindezt írói és keresztény szemszögből, hiszen a történet egy apokaliptikus világban játszódik, ahol látszólag semmi és senki nem cselekszik normák szerint.

A sorozat egy videójáték adaptációja, amiben egy atomháború teljesen lerombolta a Föld felszínét. Egy olyan alternatív jövőt tár elénk, amiben az 50-es évek retrofuturisztikus elképzelései és a hidegháború okozta szorongás meghatározza az amerikai társadalom működését. Az első rész elején még élik az emberek a hétköznapi életüket, de a hírekből, a szóbeszédből és még a médiából is (mint a Nuke Cola) egy hipotetikus atomkatasztrófát lengetnek be, ami kisvártatva meg is történik. Ez volt a történet katalizátor eseménye, ahol szó szerint robbant a bomba.

A bombák ledobása után a szerencsések luxusbunkerekbe menekülnek, ahol generációk nőnek fel, míg azok, akik nem rendelkeznek ilyen privilégiummal, a földfelszínen próbálnak túlélni. A sorozat retrospektív módon, apró információmorzsákat elhintve ábrázolja, ahogy a Vault Tech nevű, atombunkerekkel kereskedő és kísérletező cég csak dollárjeleket lát az emberekben. Spoilerek nélkül is elmondható, hogy a sorozatban ábrázolt elit hasonlóképpen bábokként kezelte a társadalom többi rétegét, mint a robbanások után.

A főszereplő, Lucy a 33-as bunkerben született, ott is nőtt fel, és csupán akkor találkozik a valósággal, amikor a felszínről betörők elrabolják az apját, ő pedig elhagyja a menedéket, hogy visszahozza biztonságba. A menedék lakói 200 éve élnek a föld alatt, fogalmuk sincs, mi van a felszínen. A radioaktív sugárzás hatással volt az állatfajokra, valamint az embereknél is gyakori mutációt okozott. A városok romokban álltak, a Föld egy elszenesedett szemétdombra hasonlított. Lucy és a bunkerlakók legfőbb célja volt a jövőre nézve, hogy egy napon újranépesítsék a Földet, és visszahozzák a civilizációt az elbukott bolygóra.

A sorozat nagyon értékes meglátása Lucy "aranyszabálya", ami szerint próbál túlélni a felszínen. A lány arra hivatkozik, hogy mindenki úgy tegyen a másikkal, ahogy szeretné, hogy vele tegyenek. A Biblia és a keresztény értékrend ugyancsak előírja ezt a Máté 7:12-ben: „Ezért úgy bánjatok az emberekkel, ahogy szeretnétek, hogy veletek bánjanak!". Lucy eszerint is próbál cselekedni, hiába mondják neki, hogy a Pusztaságnak saját szabályai vannak. A civilizáció nem jellemző a felszíni kultúrára, a lány erre fokozatosan döbben rá. Szervkereskedőktől kezdve kannibálokig minden helyen megfordul, ahol csak ártani tudnak neki (és legtöbbször ártani is akarnak neki). Lucy idealizálja a bunkerbeli életet, mígnem rádöbben, hogy sötét titkok lapulnak a föld alatt, és korán sem tartják be a menedékek azt a bizonyos aranyszabályt. Lucy a túlélésért és a céljai eléréséért olyan dolgokra vetemedik, amikre normál esetben nem lenne képes. Ugyanakkor Lucy sok esetben egyedül a kapcsolati hálójának köszönheti az életét a felszínen. Erre a hálóra pedig pont az aranyszabály betartásával tesz szert. Ha követi a Pusztaság szabályait, nem szerzett volna maga mellé segítőket, akik a maguk módján kísérik végig az útját, és lökdösik előre.

Felmenti-e ez Lucy-t? A cél szentesíti az eszközt? Nem erről van szó. Lucy gyilkol, még egyszer káromkodik is, pont akkor, amikor az aranyszabályról tesz tanúbizonyságot. A történet során azonban mindig "megkönnyítik" a dolgát, hogy enyhítsék a tetteinek a súlyát. Akiket megölt, már halottak voltak így vagy úgy pl. ghúlok vagy a tudós a fejjel. Érdekes volt azt is megfigyelni, hogyan alakul a románc Lucy és Maximus között. Lucy kezdettől fogva az igazi nevével mutatkozott be, de Max álnévvel, amit később kikorrigált ugyan, mégis érezhető volt a kezdeti bizalmatlansága. Egy olyan világban, ahol senki nem bízott senkiben, a Max és Lucy között épülő bizalmi kapcsolat ritka példája volt a civilizáció pislákolásának. Itt megemlíteném külön színfoltnak a ghúlt, aki az emberekkel mindenféle morális kétely nélkül bánik el, de amikor állatokról van szó (csirke vagy kutya, azaz a robbanások előtti világ változatlan lényeiről), őket nem öli meg.

Két másik nagyon fontos gondolat is elhangzik a történetben. Az egyiket Lucy mondja, hogy "Talán úgy nézek majd ki, mint Te. De sosem leszek olyan mint Te!". A ghúlnak szegezi a szavakat, aki rideg nyugalommal gyilkol és alkalmazkodik a farkastörvényekhez az erőszakos világban. Ez a kijelentés egyértelmű különbséget tesz a kettejük világfelfogása között. A Biblia is hangoztatja annak fontosságát, hogy aki az igazság útját akarja követni, az ne váljon olyanná, mint amivel a világban találkozik (például 1János 2, 1Péter 1). Lucy akkor tökéletes lenne? Dehogy. Bár naivitással és akár idealizáltnak nevezhető pozitivitással vág bele az útba, messze nem tekinthető egy 2 dimenziós, csakis jó tulajdonságokkal rendelkező karakternek, és ez így is van rendjén, hiszen emberi szereplőről van szó.

A második gondolat, ami megragadta a figyelmemet a ghúl szájából hangzik el, miszerint mindenki meg akarja menteni a világot, de abban nem értenek egyet, hogyan. Ezzel igazából tökéletesen leírta a háborúk alaptézisét. A saját szemszögükből megmentő vagy mártír szerepbe helyezkedő emberek állnak szemben ugyanolyan emberekkel. Ebből az egy idézetből kiderül az is, hogy az ember képtelen a világ megmentésére, hiszen örökké össze fognak veszni valamin, ami háborúkat robbant majd ki. Ez az ördögi kör történt meg a Fallout sorozat disztopikus világában is.

Összességében úgy vélem, rengeteg rejtett utalás lakozik az erőszakos háttér mögött, amit a puskaporos mai korban is aktuálisnak tekinthetünk. A sorozat tükröt tart elénk, és amíg a szereplők mutáns csótányokkal vagy sugárfertőzött tengeri szörnyekkel verekednek, nekünk észben kell tartanunk, hogy felelősek vagyunk egyénenként azért, ahogyan a világban élünk. És bár nem tudjuk, mi fog történni a jövőben, kell-e tartanunk bármilyen közelgő háborútól vagy sem, egy dolgot mindig kötelességünk megtenni: embernek maradni az embertelen környezetben is.