Amit nem mondtam el korábban...

 

2020. május 26-án éjjel arra ébredtem, hogy szédülök, úgy éreztem, hogy a padló kicsúszik alólam. Végtelen fáradtság tört rám, borzalmasan fájt a fejem, nem volt étvágyam, és ez a rossz rossz közérzet semmitől sem akart elmúlni. Hetekig kekszen és teán éltem. A házunk előtt is nehezemre esett sétálni pár lépést. A szüleim felhívták az ügyeletet, elmentünk háziorvoshoz, különféle vérvételekre, kivizsgálásokra, a sürgősségire, próbáltam szédüléscsillapítót, vitaminokat, szívgyógyszert, alternatív gyógyászatot, fejfájás elleni teák ezreit és olyan terápiákat is, melyekről még sosem hallottam, de jó sokba kerültek. Senki sem tudta, mi lehet ez. Minden leletem rendben volt, egyik sem mutatott semmi rendellenességet, ami megmagyarázta volna a betegségemet. Azt mondták, biztos valami pszichés dolog áll a háttérben, ezért elmentem pszichológushoz. Vele jókat beszélgettünk, és mentálisan sokat segített, viszont ő is azt mondta, hogy a betegségem nem emiatt van. Délután négy óra után már annyira erőssé volt a fejfájásom, hogy csak csendben feküdtem befordulva a fal felé, és próbáltam aludni, amíg a szüleim tehetetlenül nézték a szenvedésemet.

Anyukám sokat imádkozott értem, én pedig minden orvosi konzultáció után biztosabb lettem benne, hogy meg fogok halni, és senki sem segíthet rajtam. Valami megtört bennem, és elkezdtem az ágyban fekve azon gondolkodni, hogy mi fog történni a halálom után. Hol leszek? Leszek egyáltalán valahol? Létezik a mennyország, és ha igen, hogy néz ki? Elképzeltem Isten országát a fejemben. Elképzeltem, mit fog nekem mondani, ha találkozok Vele, és én hogyan fogok szólni Hozzá. Amikor a legerősebb fájdalmak értek, ebbe a gondolatba menekültem. Akartam, hogy helyem legyen Isten országában.

Hosszú hónapokon át tartó fekvés után lassan kezdett javulni az állapotom az Úr kegyelméből. Többet tudtam sétálni, elmúlt a hányingerem, a fejfájásom, és csökkent a szédülés. De már nem voltam ugyanaz, aki régen voltam. Sem egészségileg, sem a gondolataim terén. Telt-múlt az idő, és próbáltam visszailleszkedni a régi életembe. Nem sikerült.

2021 szeptemberében visszatért a betegségem. Akkor hazafelé jövet tört rám hirtelen a fáradtság, és elájultam a lépcsőházban. Amikor magamhoz tértem, hánytam, fájt a fejem, szédültem, gyenge voltam. Az orvosok ismét nem tudták, mitől vagyok rosszul, a leleteim rendben voltak. Hónapokig tartott ismét ez az állapot, és azt éreztem, hogy nem tartozok ebbe a világba. Eltávolodtam a barátaimtól, alig láttak az iskolában, a szobámba és orvosi rendelőkbe voltam száműzve. Arra gondoltam, mennyivel jobb lehetett fiatalnak lenni anyukám idejében. Neki már az egyetemi évei alatt is fontos volt a hite. Az év végén, amikor az Úrnak hála újból jobban lettem valamelyest, eldöntöttem, hogy komolyabban fogom venni a hitet. Elkezdtem forgatni a Mai ige füzeteket, A kegyelem harmatja című áhítatos könyvet, anyukámmal Cseri Kálmán igehirdetéseit és mások prédikációit hallgattuk, ősszel pedig már ifjúsági csoportba jártam. Ez a lelkesedés 2023-ban is megvan. Több új dologban is részt veszek a gyülekezetben, és az életem minden területén igyekszem átadni az irányítást az Úrnak.

Nem tudnék egy napot megjelölni, hogy mikor tértem meg, de szeretem azt hinni, hogy 2021-ben meghaltam azon a lépcsőn, és új emberként keltem fel onnan. A betegségemmel az emberek nem tudtak mit kezdeni, és akkor értettem meg, mekkora az Úr hatalma. Teljes szívemből hiszem, hogy kaptam még egy esélyt Istentől, mert neki terve van velem, és a történetem még nem ért itt véget. Az életem hátralevő részét arra fogom használni, hogy ezt a tervet véghez vigyem az Ő dicsőségére. És mivel Jézus eltörölte a bűneimet a halálával, ezért biztosan tudom állítani: a mennyország létezik, és szeretettel vár mindenkit, aki elfogadja Tőle.